CEU / CCA Szabadegyetem

A közelmúltban jelent meg Tatai Erzsébet A lehetetlen megkísértése című válogatott esszékötete, fókuszában az alkotó nővel. Tanulmányaiban arra a feladatra vállalkozott, hogy áttekintse, az utóbbi évtizedekben Magyarországon pályára lépett nőművészek tevékenységét. Többféle szempontot és módszert (a művészetszociológiai megközelítéstől az ikonográfiáig) felhasználva követte végig a röviddel a rendszerváltás előtt indulóktól a mindegyre jelentkező újabb generációkig a történetet. Ebből ad most számunkra rövid összefoglalást előadásában.

A Keresztény Múzeum középkori magyarországi, német és osztrák anyagának nemrég közzétett feldolgozásai új fénybe helyezték a gyűjtemény bizonyos tárgyait. A 19.- 20. századi főpapi műgyűjtemények kapcsán több olyan meghatározás is rögzült a köztudatban, amelyeket az új eredmények árnyalni tudtak, és amelyek a gyűjtők szokásaira, érdeklődésére vonatkozó képünket is pontosítják, egyúttal közelebb visznek az egyes tárgyak helyes értelmezéséhez is.

A kortárs ékszer kifejezés Magyarországon még csak egy szűk körben ismert fogalom. Az előadás során megismerkedhetünk e különleges műfaj rejtelmeivel, klasszikus darabjaival, az értékképző szerepükkel, és mindezek kapcsán közelebb kerülhetünk a kortárs művészet globális rendszere, az art world megértéséhez is. Az előadáshoz egy kis ékszerbemutató is párosul.

Az előadás célja, hogy megismertesse a résztvevőket a 19. századi Magyarország műgyűjtőivel és azok gyűjteményeivel. Szó lesz a gyűjtők motivációiról, amelyek az egyéni gyűjtési passziótól a nemzeti és társadalmi kötelességtudatig terjedtek. Megnézzük, hogy Karátsonyi Guidó, Pálffy János, ifj. Andrássy Gyula és Tivadar, Ernst Lajos, Ráth György és mások milyen szempontok alapján rendezték el gyűjteményük darabjait. A magángyűjtemények elemzésével feltárul a historizmus korszakának vizuális nyelvezete és a nemzeti kulturális örökség intézményesülésének folyamata is.

Létezik-e még a globális művészeti világnak – a hagyományos értelemben vett – centruma, illetve perifériái? Esetleg már több centrumról beszélhetünk vagy egy domináns központok nélküli „posztkolonialista” állapotról? A Nyugat-Kelet tengely meghatározó volta ténylegesen megszűnt vagy továbbra is fenn állnak olyan integrációs kényszerek, amelyek a kortárs magyar képzőművészeti szcéna megörökölt marginális pozíciójából fakadnak? Ezekre a sorsdöntő kérdésekre ígér választ András Editnek a helyzetet nem feketén-fehéren leíró analízise.

A Summa Artium alapítása óta több mint ötszáz projekt magántámogatásában működött közre, folyamatosan új utakat keresve a mindig változó gazdasági és jogi környezetben. Kudarcok és sikerek mentén próbáltuk megtalálni a külföldi minták és a saját receptek jól működő ötvözetét. Bízunk benne, hogy a támogatói magánalapok meghonosításával jó úton járunk.

Mennyire fontos a branding egy művész szakmai és piaci sikereiben? Melyek a lehetséges karrierutak, és vajon melyek a „self-branding” összetevői és szabályai? Lehet-e sikeres karrierje minden szakaszában megfelelő képviselet nélkül egy képzőművész? Ilyen és ehhez kapcsolódó húsbavágó kérdésekről beszél előadónk, aki maga is a kortárs művészeti menedzsment elkötelezett képviselője.

Elmélkedés egy olyan (létező) világról, ahol a kortárs művészeti szcéna – intézmények híján – önmaga struktúráját szabja meg és alakítja, a társadalom sokrétűségét tükrözve, rezdüléseire reflektálva, azokra és azokból építkezve. Ahol a kortárs művészet ad teret másképpen elnyomott narratíváknak, elhallgatott hangoknak. Ahol a kortárs művészet szerepet tölt be a társadalmi öndefinícióban, a kulturális közeg újjászületésében. Miért fontos a társadalom számára, hogy meghatározó szerepkörben működhessenek a művészek?

Az osztrák kortárs művészet egyik legismertebb figurája, Erwin Wurm folyamatosan keresi a szobrászat új lehetőségeit. A határhelyzeteket különösen kedvelve, a nézőt bevonva vizsgálja utóbbi szerepét a mű létrejöttében. Művei ironikus kritikával illetik a plasztikai hagyományt, miközben azt vizsgálja, mitől válik egy használati tárgy szoborrá. Wurm egyéni gondolkodásmódjáról és annak hátteréről oszt meg velünk ritkán hallható információkat a művész egyik legelismertebb hazai szakértője, a LUMÚ-ban a közelmúltban rendezett átfogó tárlatának egyik kurátora.

Miért válik bizonyos időszakokban számos művész rendszerellenessé, és mitől függ, hogy idővel visszakapcsolódnak-e a művészeti intézményrendszerekbe? A Blinken OSA aktuális Balra át, jobbra át! kiállításán az államszocializmussal direkt módon konfrontálódó Orfeo és az Inconnu csoportok történetei pont erre az ellentmondásra nyitnak ablakot. Ezek megmutatják, hogy hogyan kapcsolódnak össze a mindenkori ellenzéki és hivatalos kultúrpolitikák és művészeti intézményrendszerek. Ezután pedig rátérünk arra, hogyan alakulnak a kulturális hatalom és ellenállás dinamikái a mai Magyarországon.

Lakner Antal a neokonceptuális művészet egyik legeredetibb, nemzetközileg is jól ismert alkotója. Hol pápai arcképekkel ellátott kvázi-gyűjteményt hozott létre, hol osztrák állampolgárok Magyarországon készült foghídjainak röntgenképeiből kreált „kulturális hidat”. Majd olyan „munkaeszközöket” tervezett, amelyek termelésre teljesen alkalmatlanok, de kondigépként a szobafestést, a talicskázást és további hasonló munkák mozgásvilágát lehetett rajtuk gyakorolni. Sok évvel azelőtt, hogy azt megtervezték és megépítették volna , elhelyezte a világ első interkontinentális metróhálózatának tájékoztató tábláját az isztambuli főpályaudvaron… És így tovább…

Mindennapi tapasztalat, hogy a képeknek alapvető szerepe van az emlékezés során: emlékeink jó része képekre épül, és a képek segítenek emlékek felidézésében is. A gyűjtés egyik fontos motivációja, hogy a tárgyak emlékek a múltból: felidéznek valamit, egy elmúlt korszak, közeg tanúságát hordozzák; a távoli vagy közelebbi múlthoz való viszonyuk adja egyik fontos értéküket. Egy részük kifejezetten memento céllal, a megőrzés, fennmaradás szándékával készült, hogy emlékké váljon. Más műalkotásokba alkotójuk beleprogramozta a mulandóságot; paradox módon mégis fennmaradnak az emlékezetben valamilyen formában. Bizonyos tárgyak, képek esetében történetük egy pontján lép be a felejtés, egy-egy újabb szereplő közreműködésének köszönhetően. Az emlékezet kutatásának fontos felismerése, hogy az emberi emlékezés nemcsak biológiai és mentális folyamatként írható le, hanem minden esetben társadalmi jelenség is. Az előadás arra hívja meg a résztvevőket, hogy ilyen szemmel nézzék meg a műtárgyakat: ki alkotta meg őket mint emlékeket, milyen emlékeket idéznek fel, hogyan, miért, és hogyan változik ez az idő során – milyen értéket ad az emlékezés és a felejtés hozzájuk, hogyan gazdagítja őket és ezáltal befogadóikat is.

Világszerte egyre több olyan céget találhatunk manapság, amelyek a marketingstratégiájukban már tudatosan használják a kortárs művészet eszközeit. Egyes vállalatok a CSR tevékenységük során művészeti kezdeményezések mellé állnak, mások esetleg hírértékű díjak, művészeti projektek finanszírozásában vállalnak szerepet. Ennek eredményeként egyre többen ismerik fel a kulturális pozicionálás mély és hosszan ható marketingértékét, és keresik az utat ahhoz, hogy a kortárs művészet a cég imázsába, brandjébe jótékonyan, versenyelőnyként beépülhessen.

Az előadás hazai és külföldi köztéri alkotások bemutatásán keresztül tárgyalja a nyilvános térben elhelyezett alkotások legfontosabb kérdéseit: az aktualitás, a korszerűség, a tértagolás és térszervezés, a participáció, az emlékezetpolitika, a formaképzés, a helyspecifikus alkotások fogalmait körbejárva keressük a kérdéseket és a válaszokat. Mitől lesz egy köztéri alkotás elfogadott, vagy elutasított? Kinek szólnak a kortárs szobrok? Lehet-e művészileg értelmezhető egy zsánerszobor, vagy egy történelmi emlékmű? Mit kezdjünk a történelmi és vizuális örökségünkkel? Kié a köztéri szobor? Mi a public art és mi nem az? Provizorikus alkotások, vagy emlékművek a jövőnek? Merre tart a köztér? A fogalmak és irányzatok bemutatása mellett a fenti kérdésekre keressük a lehetséges válaszokat egy vetített képes előadás keretében.

Az art world világa érdekes mintázatokat mutat, ha a hálózatkutatás eszközrendszerével vizsgáljuk. A dinamikusan fejlődő tudományág egyik izgalmas területe ez, amelyet többen, több szempontból is kutatnak. Előadónk maga is a szakterület művelője, így első kézből ismerhetjük meg a terület módszertani kérdéseitől kezdve, a globálistól a lokálison át, a kortárs magyar szcénát is magukba foglaló kutatások felvetéseit és eredményeit.

A Közép-európai Egyetem épületegyüttese Pest belvárosának, a történeti Lipótvárosnak egy kiemelkedő fontosságú területén helyezkedik el. Környezetében található a 19. század neoklasszicista épületeinek egy olyan csoportja, amely meghatározó jellegű a főváros épített örökségében. De ugyanígy megtalálhatóak itt a 20. század elejének, vagy a közelmúlt fontos építészeti alkotásai és a hozzájuk kapcsolódó köztéri szobrok, emlékművek, a maguk korában kortárs művészeti alkotások. Az épületegyüttesben és az épületek körül végigsétálva az előadás keretében megismerjük a különböző korszakok legnagyobb építész egyéniségeit, az épületeket létrehozó társadalmi közeget és mindezek kapcsolatát a kortárs művészeti irányzatokkal. Az épületeket bejárva szó esik a bemutatott történeti korszakok műgyűjtői szokásairól, az épületek és lakóik életéről. A felvázolt két évszázados építészettörténet arra is választ kíván adni, hogy melyik korszakban és hogyan játszottak szerepet, vagy éppen hiányoztak a történeti vagy kortárs műalkotások ezekben az épületekben, városnegyedben.